Várakozás a szeretet ünnepére

 Szuper karácsonyi oldal rengeteg ötlettel

karacsonyidekoraciok.blogspot.com/

Inspirációk

 Megleshető itt:

gyermekszoba.blog.hu/2009/11/04/otletparade_adventi_kalendariumok

 http://www.mezesbabos.atw.hu/

 én pl. MINDIG darálom a cukrot, soha nem veszek bolti porcukrot. Írókához pedig tutira jobb, a boltiban rengeteg a szemcse, vagy teaszűrőn átszitálod kétszer-háromszor, vagy nem tudod kinyomni kicsi lyukon keresztül a zacsiból, elrontja az írókát.

Ami fontos: csak félig töltsd meg a darálót cukorral, darálás közben rázogasd is, aztán kinyitod a darálót és egy kiskanál nyelével átkevered a porcukrot úgy, hogy a kés alá meg a "sarokba" szorult cukor is fellazuljon, elkeveredjen a többivel. Ezután még darálod egy ideig. Így biztosan egynemű, finom lesz, nem kell szitálgatással kínlódni. Egy tojásfehérjéhez kb. 20 dkg (!!!) cukor kell, de ez nem biztos, attól függ, hogy mekkora a tojás. Kanalanként kavarjuk bele a cukrot, akkor elég, ha a kavaróról már csak nagyon lassan folyik le. Ezután érdemes még 2-3 percig intenzíven kavarni, jobb lesz az állaga.

Persze ez csak az én tapasztalatom, módszerem, lehet, hogy másnak másfél jobban bevált. Annyi azonban hozzá tartozik a dologhoz, hogy én egész évben rengeteg mézest készítek, nem csak Karácsonykor.

Az írókához nem jó a vékony, "zörgős" fagyasztózacsi, nagyon gyorsan kitágul, tönkre megy. Az un. "simítózáras" jó hozzá, annak vastagabb az anyaga és nincs széles, durva hegesztés a szélén.  A simítózárat le kell vágni és az egyik sarokba betölteni a mázat. Fölötte összefogni a zacskót és befőttes gumival alaposan összecsavarni (így csak előre, a lyuk felé tud menni a máz, visszafelé nem). Ezután egy pici lyukat vágunk rá mondjuk manikűr ollóval. Inkább többször vágjunk nagyon-nagyon picit a csücsökből, próbálgassuk közben, amíg jó lesz.

Amúgy a dobozod szép lett meg a házikók is. Én az összeragasztást is tojásfehérjés írókával szoktam készíteni, nem vizessel.

       Egyszer volt, hol nem volt… Nem, ez nem jó kezdés, még a végén azt hinnétek, hogy ez egy kitalált történet, pedig nem. Nem bizony! Régen történt, annyi szent, többéves ajándékkiszállító és rénszarvashajtó pályafutásom alatt egyetlenegyszer, de igaz volt. Elmesélem hát nektek, hogy esett a dolog.

       Hideg, téli idő volt, a tájat puha, egybefüggő hótakaró fedte be, a fák ágai már kopaszon nyújtóztak az acélszürke ég felé. Megjelentek az első cinkék némi élelem után kutatva a számukra kihelyezett etetőkben. Odakint csend volt, semmi nesz, a varjak is álmosan röpködtek a városka épületei felett szemlélődvén, hátha akad egy kevés kis eleség számukra is.
       Ez a békés látvány fogadta az ágyból éppen kibújó Dorkát, aki kíváncsian odaszaladt az ablakhoz, hogy megnézze, esett-e a hó. Mikor megpillantotta a fehér tájat, boldogan felkacagott, összecsapdosta a tenyereit és ugrándozott örömében. Gyorsan az ajtóhoz szaladt, kinyitotta, és már nyargalt is szülei hálószobájába, hogy minél előbb elújságolhassa a nagy hírt.
       – Anyu, anyu! – kiabálta, miközben hevesen rángatta a paplant. – Nézd, esett a hó! Nemsokára jön a Mikulás!
       – Jaj, édesem, hányszor mondjam még, hogy a Mikulás nem létezik?! – rivallt rá az anyja. – Menj vissza, feküdj le vagy nézd a tévét! – A kislányból azonnal eltűnt minden lelkesedés és bánatosan, dühvel telve visszabotorkált a saját szobájába.   
       Talán ez okozta, hogy hite megingott nemcsak a Mikulás létezésében, de a karácsony fontosságában is. Utálta szüleit, amiért sohasem játszottak vele, mindig csak löködték össze-vissza, elhajtották, akármilyen komolyabb kérdése lett volna vagy öröme, bánata, melyet meg szeretett volna osztani velük. Egy vasárnap délután történt, amikor az utolsó szikra is kialudt gyermeki lelkében.

       Este volt, december ötödike. Dorka szülei úgy döntöttek, hogy a napi rohanás fáradalmait egy esti sétával vezetik le a városban. A kislány azonban nem akart menni, mondván, hogy semmi érdekes sincs ott, csak hideg meg hó. Anyja viszont erőnek erejével felöltöztette, ráadta meleg kabátkáját, csizmácskáját, kézen fogta, majd maga után húzva megindultak.
       A város – meg kell hagyni – csodaszép volt. Az oszlopokon karácsonyi égők világítottak, a kirakatokra műhóból fújtak mintákat, a fákra pedig aranyszínű füzért tekertek, melytől úgy nézett ki az út, mintha egy hosszú, fényben úszó kígyó lenne. Az egyik utcasarkon egy férfi állt és gesztenyét sütött, amelynek illata bejárta a környéket. Dorka vonakodva követte szüleit, semmi kedve nem volt ebben a hidegben kint mászkálni, inkább lett volna bent a jó meleg szobában, és rajzolgatott volna. De nem tehetett semmit, engedelmeskednie kellett szüleinek.
       Ekkor egy ütemesen csilingelő hangra lett figyelmes, majd a kanyarban feltűnt egy kétlovas szán, rajta egy piros ruhába öltözött, szakállas, pocakos férfival.
        – Hóó! – kiáltotta, majd a lovak prüszkölve megálltak a gesztenyesütögető mellett. Az öreg leszállt, megpaskolta mindkét állatot, majd a másik férfihoz fordult. – Kérnék szépen egy zacskóval - szólt, és már nyúlt a zsebébe, amikor az árus így szólt.
       – Hagyja csak, kedves Mikulás! A nagy nap előtt sok energiára van szüksége, ezt most én állom.
        Dorka hallotta a férfi szavait, mire elnevette magát, és odakiáltotta.
       – A Mikulás nem is létezik! – mondta dacosan. – Csak egy buta mese, amit a kisgyerekeknek találnak ki!
       Mindenki megdöbbent a kislány szavai hallatán. A szülei azért, mert szóba állt idegenekkel, holott megtiltották neki, a Mikulásnak öltözött férfi meg a gesztenyeárus pedig azért, mert nem gondolták volna, ha egy ilyen mondat egy nyolc év körüli kislány szájából fog elhangzani. A piros ruhás férfi haragos pillantást vetett Dorka szüleire, majd odalépett hozzájuk és leguggolt, így az arca egy szintbe került a kislányéval.
       – Szóval, te nem hiszel a Mikulásban. – Dorka megrázta a fejét. – És miért nem?
       – Mert a szüleim azt mondták, hogy nem létezik.
       – Csönd legyen, ne… – szólt rá az anyja, de a szakállas tovább kérdezgette a kislányt, mintha meg sem hallotta volna a nő szavait.
       – Tehát a szüleid sem hisznek benne. Értem. Ez nagy kár, ugyanis Lappföldön már készül az ajándékod, amit holnap fogsz megkapni. De ha ilyeneket mondasz, még a végén meggondolja magát – mosolygott az öregember és már nyújtotta a kezét, hogy megsimogathassa Dorka arcát, de az anyja hátrarántotta.
       – Hagyjon minket békén és ne tömködje a lányom fejét ilyen badarságokkal! – csattant fel, majd karon fogta a férjét, hogy átmehessenek az út túloldalára.
       Dorka semmit sem értett. Utálta a szüleit, amiért leszidták és megbántották azt a kedves öreg bácsit, viszont azt sem tudta eldönteni, hogy hihet-e a Mikulásban vagy nem. Ezen jártatta az agyát, amikor arra lett figyelmes, hogy anyja szorítása enyhül és már nem fogja a kezét. Kihasználva az alkalmat, amíg szülei egy ismerősükkel beszélgettek, megindult a közeli park felé, ahol valami csillogót vélt felfedezni. Kíváncsi volt, mi lehet az, ezért olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak tudta, de aztán megtorpant. A park végében meglátott egy kisfiút, aki a kukában turkált. Kicsit félrefordította a fejét, úgy figyelte a vele egyidős fiúcskát. Szép lassan végignézte a kócos hajú fiút, és nagyon meglepődött, amikor észrevette, mezítláb van. Hirtelen a kisfiú abbahagyta a kotorászást, majd Dorkára nézett, de ő előbb szólalt meg.
       – Miért turkálsz a kukában? – kérdezte őszinte egyszerűséggel.
       – Ennivalót keresek – válaszolta halkan a kisfiú. – Hát te, mit keresel itt?
       – Elszöktem a szüleimtől – vallotta be.
       – Miért?
       – Mert azt mondták, hogy nem létezik a Mikulás, és nem tudom, hogy mit higgyek – motyogta alig hallhatóan, miközben zsebre dugott kezében morzsolgatta az apjától kapott gesztenyéket. – Jaj, nézd, van itt nálam sült gesztenye. Tessék! – odalépett a kisfiúhoz, majd a kezébe nyomta őket.
       – Kö-köszönöm – dadogta meglepetten. – Hmm, ez nagyon finom! Köszönöm szépen! –hálálkodott, miután belekóstolt. – Gyere, megfázol idekint! Itt maradhatsz nálunk, amíg el nem döntöd, hogy mit higgy.
       Kézen fogva Dorkát megindult egy mellékutca felé, ahol egy deszkákból összetákolt, néhány koszos ronggyal betakart kalyiba állt, melynek tetejéből vékony füst szállt fel. A kislány megdöbbent a látványtól. Öten nyomorogtak ebben a pici helyiségben, büdös volt, hideg, viszont akkora szeretettel fogadták, melyet szüleitől még soha életében nem kapott meg. Amint a kisfiú elmondta, hogy miért van ő is itt, azonnal kedvességgel fordultak hozzá. Megengedték neki, hogy ha szeretne, nyugodtan maradhat éjszakára, de a legidősebb asszony azt tanácsolta, hogy másnap reggel azonnal menjen haza, mert ennyi ráijesztés elég lesz a szülőknek, hogy megértsék, mennyit jelent nekik a lányuk. Dorka letelepedett új barátja mellé, és a nap izgalmaitól hamar álomba merült.

       Ragyogó reggelre ébredt, Miki, a kisfiú, akivel tegnap találkozott, ott ült mellette.
       – Van kedved szánkózni? – kérdezte, majd egy szép, kétszemélyes szánkóra mutatott, melyen apró csengők fénylettek.
       – És mi fogja húzni a szánkót? Nem látok semmi állatot – vetette fel a kislány.
       – Mit szeretnél, mi húzza? Egy farkas? Vagy ló? Vagy rénszarvas? Esetleg én? – nevetett Miki.
       – Hm-hm, ha egy paci húzná. Fekete – álmodozott Dorka, majd a bokor mögül prüszkölve előlépett egy hatalmas, fekete kanca. A kislánynak tátva maradt a szája a csodálkozástól.
       – Akár indulhatunk is – mondta a fiúcska. Miután befogta a lovat, felpattant a szánkóra, csettintett egyet az ujjaival, és a szánkó megindult.
       Gyors vágtában hamar elértek arra a helyre, amit Miki szeretett volna megmutatni barátjának. Dorka elámult, amint megpillantotta ezt a csodálatos tájat. Ameddig csak a szem ellátott, mindent hó borított, az út melletti kis jelzések pedig édes cukorrudakból voltak. Ahogy egyre haladtak beljebb és beljebb a hórengetegben, feltűnt egy alagút. Belépve csodás látvány fogadta őket. Minden jégből volt, a beáradó fény aranyosan táncolt a jégcsapokon, melyek úgy tűntek, mintha tükrök lennének. Miki hátrafordult, hogy megnézze Dorkát, és örömteljesen elmosolyodott, mert azt látta, a kislány élvezi az utazást. Amint kiértek a jégalagútból, megpillantottak egy kedves házikót, mely előtt pár kobold állt, és a rénszarvasokat etették. Amikor odaértek hozzájuk, Miki megállította a lovat, átadta a kantárt az egyik koboldnak, majd betessékelte a lányt a házba.
       Odabent még csodálatosabb látvány fogadta őket, mint kint. A házikó tele volt manókkal, akik mind szorgosan varrtak és zoknikat kötögettek, mások ajándékokat csomagoltak, míg egy idős asszony a tűzhely körül tevékenykedett. Mikor meglátta vendégeit, odaszaladt, megölelte mindkettőt, és egy-egy édes süteményt nyomott a kezükbe.
       – Mariann vagyok, gyertek, üljetek le. Pillanat, és szólok neki – hadarta, majd el is tűnt az egyik ajtó mögött.
       – Kinek szól? – suttogta Dorka.
       – Majd meglátod – felelte titokzatosan Miki, mielőtt beleharapott volna a mézeskalácsba.
       Dorka körbejártatta tekintetét a szobában és úgy érezte, valami különös fog vele történni. Nem sokkal később az anyóka visszajött mondván, hogy bemehetnek. Miki kézen fogta Dorkát, aztán benyitott a szobába.
       A kislány még életében nem látott ekkora rumlit, hiszen otthon anyja mindig mindent pontosan a helyére rakott vissza. Itt azonban könyvek, térképek, vonalzók hevertek mindenütt a földön, pár üres bögre az asztalon meg egy üres süteményestál. A szoba közepén egy földgömb magasodott ki a rendetlenségből, melynek tetején egy fekete cica aludt. Az asztalnál egy rövid hajú, fehér szakállas férfi ült és hatalmas piros teleszkópján át kémlelte az eget. Mormogott valamit magában, majd felfirkantott pár sort egy öreg könyvbe.
       – Khm – köhintett Miki –, a világért sem szeretnénk megzavarni téged, de hoztam valakit, aki a segítségedre szorul. – Az ismerős hangra a bácsi azonnal megfordult, szemüvegét feltolta a homlokára, majd széles mosollyal köszöntötte látogatóit.
       – Szerbusz, Dorka! – A kislánynak elkerekedtek a szemei a neve hallatán. – Szia, Miki! Nos, miben segíthetek? Az ajándékot nem adhatom oda most, az csak holnap esedékes.
       – Nem az ajándékért jöttünk – felelte Miki. – Hanem azért, mert Dorka nem hisz benned.
       – Nem hiszel a Mikulásban? – nézett rá megdöbbenve a szakállas. – Az meg hogy lehet?
       – A szüleim azt mondták, csak kitaláció.
       – Hát, most a saját szemeddel láthatod, hogy nem – mosolygott az öreg. – Gyere, mutatok valamit!
       Félretolt pár könyvet, majd kinyitott egy ajtót, melyben levelekkel, képeslapokkal teli ládák sokasodtak. Volt köztük olyan, mely Amerikából, Japánból, Ausztráliából vagy éppen Afrikából érkezett.
       – A gyerekek megírják nekem, hogy mit szeretnének kapni, én pedig teljesítem a kívánságaikat. Persze előtte megnézem, hogyan viselkedtek az évben.
       – Te ismersz minden gyereket? – faggatta ámulattal Dorka.
       – Még szép, hogy ismerek! A szüleidet is ismerem. Mikor kicsik voltak, nekik is vittem ajándékot, de aztán ahogy felnőttek, nem hittek bennem többé – mondta szomorú arccal. Dorka szemeiben könnyek gyűltek, de az öreg leguggolt hozzá, csakúgy, mint a gesztenyeárus mellett az a másik, megsimogatta az arcát, majd ezt mondta. – Amíg a világon lesznek gyerekek vagy lesz egy valaki, aki hisz bennem, addig létezni fogok.
       – Akkor örökké létezni fogsz, mert én hiszek a Télapóban!

       Másnap reggel arra ébredt, hogy rázza a hideg. Kinyitotta a szemét, és újra ott volt a deszkakunyhóban. Odakintről ismerős hangok szűrődtek be, mintha az anyját hallaná.
       – Igen, itt aludt az éjjel. Tudja, azt mondta, hogy elszökött otthonról, mert azt mondták neki, hogy a Télapó nem létezik. – De Dorka anyját nem érdekelték a szavak, csak az, hogy megvan a lánya. – Bebújt a kunyhóba, majd megölelték egymást.        
       Dorka megköszönte Mikinek a segítséget és a szállást, majd kézen fogta anyját, és elindultak haza.
       – Képzeld anya, találkoztam a Mikulással! – újságolta nagy örömmel, de mielőtt édesanyja még közbevághatott volna, ezt mondta. – És ezentúl nem hiszek neked, mert a Télapó igenis létezik!

Karácsonyi muffin üvegbe zárva 
Gyorsan elkészíthető, elronthatatlan ajándék. Gyakorlatlanabb konyhatündérek is megpróbálkozhatnak vele.

Hozzávalók:
• 12 dkg rétesliszt
• 15 dkg finomliszt
• 1 csomag sütőpor
• 10 dkg mandulaforgács
• 15 dkg aszalt sárgabarack
• 12 dkg cukor

Keresek egy jó méretű és kellően tetszetős csatos vagy csavaros üveget, és a felsorolt hozzávalókat gusztusosan belerétegezem. Az üveghez csatolom a használati útmutatót is, amelyben felsorolom a muffin készítéséhez szükséges nedves alapanyagokat és az elkészítés pontos menetét.

A muffin készítéséhez szükséges még:
• 1 tojás
• 1 dl olaj
• 2,5 dl tej

A szöveg meg lehet az alábbi:
„Melegítsd elő a sütődet 180 fokra. A hozzávalókat rejtő üveg tartalmát öntsd egy mély tálba, adj hozzá tejet, olajat, tojást. Csomómentesen keverd el. Vedd elő a muffinformádat, papírkapszlival ágyazz meg benne, majd kanalazd bele a krémet a kapszlikba úgy, hogy ¾-ig legyenek. Ezután nagyjából 20 perc alatt süsd készre. Jó étvágyat! (A muffin elkészítése az ajándék kézhezvételétől számított 1-2 héten belül javasolt.)”

forrás: nlc.hu/advent

www.noiportal.hu/main/npnews-5448.html

Együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakítják őket.
A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiú egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok - sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! -gondolta.
Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék... semmi. A lány nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? - kesergett.
Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova afiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.
Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokal többet kaptak a gyerekek: szeretetet. Azt, aminél több nem adható.
Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. Hiába éltem - kesergett a fiú. Á, dehogy - szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt.
S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.

Amirõl az apa nem tudott:
A lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot. Ebbe csomagolta az apja számára készített ajándékdobozt és így tette karácsonykor a fa alá.
Szenteste, mikor az apja kibontotta az ajándékot, látta, hogy a doboz belül üres.A következõket mondta a lányának:
-Tudod kislányom, az úgy szokás: ha valakinek ajándékot adunk, nem szabad üres dobozt adni.
-De apa! Hiszen ez a doboz nem üres! Tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra.

Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt bocsánatáért esedezve.
A kislány átölelte az apját és sírva bocsátott meg neki.

Nem sokkal azután a kislány egy balesetben meghalt.
Az apa egy egész életen át az ágya alatt õrizte az aranydobozt.
Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta és egy csókot vett ki belõle,
így emlékezve az õ gyermekére, aki azt odatette .......

Mindannyiunknak van ilyen aranydobozunk, amely tele van csókokkal gyermekeinktõl, családunktól, barátainktól....

Tudod a család és a barátok azok, akik felemelnek minket bajainkból amikor a szárnyaink megsérülnek, hogy emlékeztessenek bennünket arra: hogyan kell repülni....

...és hallgatták a főangyalt. Éppen a karácsony esti feladatokról volt szó. Nem mintha nem tudták volna, mi a feladatuk, de néha nem árt emlékeztetni őket sem, ilyentájt sokkal több dolguk akad, mint az év más időszakaiban.
Hipp és Hopp, a két jó barát most is egymás mellett ültek egy bárányfelhő szélén, úgy figyeltek az előadásra.
Pár pillanat múlva már apró szárnyak suhogása hallatszott; útra kelt a kis csapat. Hipp és Hopp ugyanazt a kis falut kapták feladatul az idén is, ahol tavaly is tevékenykedtek. A Bakony tetején trónolt a falu. Ezen a Karácsonyon hó borította a hegyet. A faluba vezető lejtős úton egy csapat gyerek szánkózott sikongatva. Csak egy kisfiú álldogált szomorúan, nézte a többiek vidám játékát. A két kis angyal közel ment, egészen a kisfiú feje fölé, hogy hallják a gondolatait.
- Hiába, nincs mit tenni, a régi szánkóm összetört, Apa pedig az idén nem tud újat venni, hiszen minden pénz kell arra, hogy tudjon enni adni nekünk. Milyen más volt minden, míg anya élt – gondolta a kisfiú.
Hipp és Hopp összenéztek. Nem kellett szót váltaniuk, már régen dolgoztak együtt. Szinte egyszerre pillantották meg a kislányt, aki egyedül kínlódva húzta a szánkóját felfelé az emelkedőn. Pár pillanat múlva már a kislány feje felett voltak. Ő csak annyit érzett ebből, mintha parányi madárszárny suhintotta volna meg az arcát. Körülpillantott, és meglátta a vágyakozva nézelődő kisfiút.
- Hahó, kisfiú, nem segítenél nekem húzni a szánkót? Utána lecsúszhatunk együtt, meglátod, milyen jól csúszik ez a szánkó. A Nagypapi készítette, még mikor az anyukám kicsi volt.
A kisfiú kipirosodott arccal futott a kislányhoz, most már együtt húzták a szánkót.
A két angyal még kicsit hallgatta a beszélgetésüket, de tovább kellett menniük. Sok feladatuk volt még aznap estére. A falu közepéről még visszanéztek, most már senki nem állt magányosan a többiek között.
- Vajon melyik lehet az ő házuk? – kérdezte Hipp.
- Úgy érzem, az a takaros, szép tiszta porta ott, a rozoga, szélhimbálta kapuval –felelte Hopp.
- Igazad lehet – felelte Hipp, és máris mindketten a ház fölé repültek.
Bepillantottak az ablakon. A takaros szobában egy anyuka éppen vacsorát főzött. Időnként megállt egy pillanatra, elmélázva fürkészett ki az ablakon. Szemeiben annyi szomorúság bujkált, még a két angyal szívét is megütötte. Azért a biztonság kedvéért belestek a szoba ablakán is. A cserépkályha mellett a hintaszékben idős apóka ringatta magát. Pápaszeme lecsúszott az orra hegyére, az újságja az ölében hevert.
- Ők azok, tévedés kizárva – gondolta Hipp és Hopp.
Éppen jókor érkeztek, az anya kitárta az ajtót, hogy Cirmit kiengedje a friss levegőre. A két angyal besuhant az ajtórésen. Picit megpihentek Apóka feje felett, aki felpillantott szundikálásából. Hosszabban időztek Anya feje felett. Itt kicsit nehezebb dolguk volt. Anya megint elgondolkozott, majd megszólalt:
- Apuska, gondoltam valamit. Már két éve magunkban karácsonyozunk. Nem jó ez így senkinek. A kislányt is sajnálom, hiányzik neki az apja. A ház körül is elkelne már a férfimunka. El kell eresztenem Gábort, már úgysem hozhatom vissza. A szomszéd is egyedül van két éve. Elnézem azt a kisfiút, olyan bánatos mindig. Neki is szüksége lenne az anyai gyöngédségre. Apuska, mit szólna hozzá, ha ma estére áthívnám a szomszédot a kisfiával együtt, azután majd meglátjuk.
Apóka hosszan vizsgálta a lánya arcát, mielőtt megszólalt.
- Én már régen gondoltam erre, de meg kellett várnom, amíg megérik benned az elhatározás. Tegyél úgy, lányom, ahogy mindenkinek a legjobb.
Ahogy mindenkinek a legjobb….Anya egy kabátot terített a hátára, és elindult a szomszéd ház felé. A kapuban összetalálkozott a lányával. Kéz a kézben ballagtak a szomszéd kisfiúval, összefogott kezükben a szánkó kötele. Anya megállt egy pillanatra, megsimogatta a kisfiú arcát.
- Eredjetek be, szívem. Mindjárt jön a papád is. Éppen most indulok, hogy áthívjam. Azt szeretném, ha nálunk töltenétek a Karácsony estét.
A kisfiú szemeiben alig látható örömfény villant fel. Nem szólt semmit, csak egy pillanatra odaszorította arcát a nő kötényéhez.
A két kis angyal összecsattintotta a tenyerét. Anya egy pillanatra felkapta a fejét, de mindjárt meg is rázta.
- Bolondság az egész, már képzelődöm is. Még ilyet! Mintha valaki tapsolt volna……
Hipp és Hopp máris indultak tovább, a többi már nem rájuk tartozik. Lassan sötétedni kezdett, a házak ablakán csillagszórók, gyertyák fénye világított ki. A levegőben mézeskalács illata terjengett.>
- Nézd csak ott!- mondta Hopp.
A ház ablakai sötétek voltak, csak egy szobából szűrődött ki sápadt lámpafény. A szobában többen is voltak. Az ágyon idős anyóka feküdt. Mellkasa alig-alig emelkedett. A körülötte lévők a szemüket törölgették. Hipp és Hopp elszomorodott. Itt már nincs mit tenni. Az ő hatalmuk itt véget ér.
- Várj csak, valami eszembe jutott – mondta Hipp.
A résnyire nyitva hagyott ablakon át besuhantak a szobába, elhelyezkedtek Anyóka feje felett.
Anyóka kinyitotta a szemét. Körülnézett, egyenként megszemlélt minden arcot.
- Fáradt vagyok, gyerekek. Sok ez a 93 év, már csak pihenni szeretnék – mondta.
Aztán ismét lehunyta a szemét és álomba szenderült. Pici boldog mosollyal a szája sarkában indult az örök álmok birodalmába.
- Igen – gondolták a többiek – az nagyon sok. Tényleg pihennie kell most már, és elengedték.
Hipp és Hopp megilletődötten hagyták el a házat. Legyen bármekkora hatalma is az angyaloknak, itt többet nem tudtak segíteni.
A következő ház felett nem érezték a máskor megszokott meleget, ami a kémény füstjével száll a levegőbe. Azám, hisz nem is füstöl a kémény. A szobában két kis öreg kucorgott, kabátokba burkolózva.
- Hol lehet a fiunk? Nincs egy szem fa sem vágva, a szenünk is elfogyott. Megfagyunk így – gondolták.
Hipp és Hopp követték a gondolatok útját. Pár kilométere a falutól találták meg, akit kerestek. Elakadt a nagy hóban a teherautójával. Pedig sietett volna, a kocsi tüzelővel volt megrakva.
Haragudott magára, hogy az utolsó pillanatra hagyta a szüleiről való gondoskodást, és akkor most még ez is……..Miért is nem jött két héttel ezelőtt, akkor még nem volt hó. De a munka.
Ugyan, ez csak üres kifogás, dorgálta meg magát mindjárt. Nincs az a munka, ami ne várna meg, amíg a szüleim+ről gondoskodok. Most mit gondolhatnak róla….
Hipp és Hopp úgy gondolták, mára elég volt a leckéből. Egyet suhintottak szárnyukkal, a hó felszállt a kerekek mellől a levegőbe, az autó kimozdult a hó fogságából.

A toronyban hat órát harangoztak éppen. A férfi, aki az újságjára borulva aludt az asztalnál, felkapta a fejét a harangszóra.
- Hat óra lenne már? Kész vagy a főzéssel? – fordult a feleségéhez.
- Kész, persze hogy kész, mindjárt gyertyagyújtás- mondta az asszony.
- Akkor pakold be amit főztél, a nagy táskába , öltöztesd fel a gyerekeket melegen, én addig előhozom a kocsit. Átmegyünk anyádékhoz.
- De hát éppen Te nem akartál…..mondta reménykedéssel a hangjában az asszony.
- Most meg akarok, és erről nincs mit beszélni.
- De hát mi történt, semmit sem értek? – kérdezte, de a keze közben sebesen járt, nehogy a férje még meggondolja magát.
- Valami furcsát álmodtam. Szamárság, egy felnőtt nem hisz az ilyesmiben, de azért mégis furcsa….Angyalok…..Hipp és Hopp…… Bolondság az egész! De ettől függetlenül, nem akarom még egyszer azt a hibát elkövetni, amit elkövettem a saját szüleimmel. Haragnak nincs helye a családban. Talán anyádék szívesen látnak majd.
- Abban egészen biztos lehetsz – mondta az asszony kicsit rekedten. Abban egészen biztos lehetsz.
Pillanatok alatt készen lett mindenki. Amikor az asszony ült be a kocsiba a férje mellé, mintha valami végigsimította volna az arcát. Pár másodpercig mintha gyöngyöző kacagást hallott volna a hóesésen át...

Chestnuts roasting on an open fire

Prayer: Celine Dion és Josh Groban